Danajda cica különleges teremtménye volt Istennek. Nem beszélte a macskák nyelvét, a nyávogás helyett csak énekelni tudott, de hangja nagyon szép és kristálytiszta volt! A többi cica azonban utálta ezért, mert az egerek nemhogy féltek volna tőle, hanem annyira szerették hallgatni őt, hogy megbarátkoztak vele. Szülei a macska ösztönökre szerették volna rá nevelni, s arra, hogy a nyávogás fontos kelléke az egérvadászatnak, mert egy erőteljesebb Mijjau a tekintély kifejezőeszköze. De Danajda képtelen volt erre, hangja csengő-bongó volt, s szelíd dallam a fülnek. Ezért szülei elkergették őt gazdájuk házától, mert szerintük szégyent hoz a macska családra.
Danajda a Mesesziget erdőségbe menekült. Ez az erdő tele volt mindenféle fákkal, virágokkal és állatokkal. Jól megfért itt a fenyőfa az almafával, a cica az őzikével, a páfrány a rózsával. Mesesziget a magányos, mostoha sorsú állatkák lakóhelye volt, akik megtalálták a boldogságukat, ezen a szeretetteljes, s gyönyörű helyen.
Itt tengette a cica is mindennapjait, s azzal szórakoztatta az erdő apraja nagyját, hogy énekelt nekik. Az őzikék és a nyiladozó virágok és fák, különös élvezettel hallgatták. A pillangók és a madarak különböző táncokat táncoltak a cicus dalocskáira. Sokszor még a rókák és farkasok is táncra perdültek.
Ám Danajda hiába lelt igaz barátokra, hiába volt sikeres a fellépéseivel, nagyon magányosnak és elkeseredettnek tűnt. Hiányoztak neki a szülei, a testvérei, s cincogó barátai. Folyton azon tűnődött, hogy miért kell neki másnak lennie, mint a többieknek.
Ha egy kívánsága lehetne, azt kívánná, hogy tudjon nyávogni, s olyan lehessen, mint minden normális macska. Miközben hangosan így morfondírozott, összetalálkozott a bölcs papagájjal Bájoskával, aki az állatkák tanácsadója és lelki támasza volt.
- Te vagy az a papagáj, akiről annyit meséltek az állatok, hogy valami különleges erőd van, hogy mindenkin segítesz, talán nekem is tudnál! Bájoska megsimogatta a cicus fejecskéjét, és ezt válaszolta:
-Nincs nekem semmiféle különleges erőm, soha nem is volt, amiket mondok, nem magamtól tudom, de te miből gondolod, hogy jobb lenne, ha tudnál nyávogni? Danajda így felelt:
–Tudod, akkor olyan lehetnék, mint a többi cicus. Nem kellene attól rettegnem, hogy mit szólnak mások, ha énekelni hallanak, s talán volna családom, volna boldogságom.
- De kiscica, akik ebben az erdőben lakunk, egy családot alkotunk. Mindannyian nagy utat tettünk meg, hogy új életet kezdhessünk itt. Talán ez az egyetlen olyan erdő a földkerekségen, ahol minden állat békében élhet egymással. Ahol nem számít, honnan jöttél, mi a hibád, milyen fajhoz tartozol, csak az összetartozás és a szeretet a fontos. Szerinted azok az állatok, akik normálisan élik az életüket kint a világban, s nem tűnnek ki a többi közül, ők mindannyian boldogok?
- Nem tudom, de biztosan több az örömük, s kevesebb a bánatuk, mint nekem. - felelte Danajda.
A papagáj így folytatta: - Tudod az én gazdáim keresztények voltak. Olyanok, akikről mindig sugárzott a boldogság. Volt egy könyvük, a Biblia, amelyet annyiszor forgattak. Ennek a könyvnek a szavai szerint éltek. Miután elköltöztek az Úrhoz a Mennybe, fogtam a könyvet, s itt telepedtem le.
Sokat olvasgattam, mire megértettem mi a célja Istennek a teremtményeivel, de főleg az emberekkel. E szerint a könyv szerint próbálok én is viszonyulni az erdőlakókhoz, innen származik minden tudomány és bölcsesség, és erő, amely felől érdeklődtél. Habár Isten az embert tette úrrá minden földi dolog fölé, mi állatok is az Ő teremtményei vagyunk.
- De ha ő teremtett minket, akkor nekem miért nem adta meg, hogy normális macskaként éljek, miért fosztott meg a nyávogástó, a boldogságtól? –tört fel Danajdából a kérdés.
- Sokat éltem az emberek közelében. Próbáltam őket megérteni, s ők is egymást. De valahogy nem ment sem nekik, sem nekem. De Isten megérti őket. Állandóan elégedetlenek voltak, s mindenért Istent hibáztatták. Pedig Ő különlegesnek teremtette őket. Érted már? Te is különleges vagy! Nem vádolhatod a Teremtődet azzal, hogy miért így teremtett. Mert neki Te úgy vagy jó, ahogy kinézel, ő gyönyörködik benned. S kaptál tőle egy különleges tehetséget. Olyan hangot, amiről sokan csak álmodoznak. Ez tesz téged egyedivé!
Azt is láttam az emberekben, hogy folyton meg akarnak felelni egymásnak, a gazdáim pedig még Istennek is folyton meg akartak. De nem tudtak. Mindig azzal voltak elfoglalva, ki mit gondol róluk. De később megértették, hogy nem ez számít! Az a fontos, Isten mit gondol Rólunk, s hogy Ő szeret minket! Érted már? -kérdezte a papagáj.
- Hát nem is tudom. Az én gazdáim nagyon haragos emberek voltak. Állandóan veszekedtek egymással, s ha így tettek, jobb volt menekülni. Ők is folyton elégedetlennek voltak magukkal és egymással, s látszott rajtuk, hogy nem tudnak elég szeretetet adni a másiknak. De ők nem ismertek semmilyen Istent sem, a maguk feje után mentek. - Mondta Danajda!
- Na látod, mindig rosszul sülnek el a dolgok, ha a saját fejünk után megyünk. Nem látjuk a dolgok jó oldalát, csak a rosszat. De Isten megmutatja, hogy az Ő terve tele van jóval és szeretettel. Talán egyszer az emberek is megértik ezt. Én megértettem, s azóta nem azt nézem, hányan nem szeretnek, hányan gúnyolnak, hanem azt, hogy van valaki, akinek gondja van rólunk, aki még az ég madarait is számon tartja, de legfőképpen az emberekről gondoskodik. Teremtőd adott neked egy különleges tehetséget! Használd ki, lásd meg benne a jó dolgokat! De egyet tanulj meg, soha ne élj vissza ezzel, s válj büszkévé! Valamint, ha csúfolnak is, Te sose csúfolj vissza, mutasd meg, hogy te úgy szereted őket, amilyenek.
Tudom, nehéz feladat, de hidd el, ez a magatartás mód csak még különlegesebbé tesz téged! Ha az emberek is így cselekednének, békésebb és nyugodtabb lehetne az életük. – magyarázta Bájoska. De ehhez szükségük van Isten segítségére!
Danajda csak ámult és bámult. - Most már nem is akarok nyávogni- felelte. Majd így kezdett hálálkodni:
- Köszönöm, hogy megmutattad, hogy van értelme az életemnek! S köszönöm, hogy rámutattál, hogy különleges vagyok, s hogy nem másokhoz kell hasonlítgatnom magamat, hanem tudnom kell elfogadni magamat olyannak, amilyen vagyok.
A papagáj megölelte a cicát, majd mindketten boldogan továbbmentek. Danajda táncra perdült, s oly kedvesen és örömmel énekelt, mint még soha. Csodálta ezért őt minden erdőlakó, s híre messze terjedt, sokan meglátogatták mindenféle állatok, hogy meghallgathassák. Legnagyobb örömére a családja is elment egyik fellépésére, s rájöttek, hogy büszkék lehetnek az ö cicusukra, aki nem adta fel, hanem használta tehetségét.
Miután Danajda kibékült a családjával, együtt éldegéltek Meseszigeten békességben, elfogadásban, s nagy szeretetben.
Itt a vége, de ne feledd kedves olvasó, különleges vagy!

Baksa Lívia