Szél zúgott, tenger morajlott, életemben
Annyiszor nagy, hatalmas vad vihar tombolt.
Tajtékzó hullám karolt csónakomba,
Erősen szorítva, messzire sodorva.

Parttól távolra, hol oly felborítható,
Evezni az árral szemben, az volna jó.
Kétség mérges nyílként hatolt szívembe,
Kedves csak az én Istenemnek beszéde.

Jól tudom az élet szép, ám néha mégis
Nehéz, de mindig van egy vigasztaló kéz,
Mely letörli bánatnak könnycseppjeit.
Csak egy szelíd hang szólhat így: „Ne félj, csak higgy!”

Ismerem, Mesteremnek kedves szavai:
Viharokban mégsem tudom meghallani.
Csupán törött szárnyú madár vagyok,
Sebzetten, elhagyatottan vándorolok.

Utamat elveszett reménység kísérte,
S hitem alászállott a mélységekbe.
Ébren álmodtam, az éjjel játszottam,
Mindhiába küzdöttem, belefáradtam.

Emberi erőm elhagyott, már mit sem ért,
Hű Megváltómhoz szaladtam irgalomért.
Lábaihoz borultam, fohászkodtam,
Ő meghallgatott, s új erőre kaptam.

Bekötözte hajótörött sebeimet,
Hogy evezve járhassam kijelölt utam.
Csónakom partot ér, Ő megígérte,
A hitem pont viharban lép működésbe.

Hát ne csüggedj, óh én lelkem, bízz Istenben,
Örvendezz, énekelj az Úrnak, mert szeret.
Megszabadít, meggyógyít, újjáformál.
Vihar után ragyogj fel kedves napsugár.

(Baksa Lívia)