Hétfőn gőzerőkkel nekivágtam az utolsó évnek! El se hiszem. Hátizsákom nemcsak könyvekkel van telve, hanem az előttem álló év kihívásaival is!
Végzős vagyok, pedig még jól emlékszem első iskolai napomra, amikor megszeppent gólyaként álltam az egyetem kapujában. Akkor még csak nagyjából sejtettem mi vár rám, ma meg már egészen jól emlékszem, hogy mik voltak azok a dolgok, amik történtek velem..
(A Lázas készülődést a vizsgákra, zhkra, az éjjel-nappal tartó tanulást a szigorlatokra.. Az első egyes kudarcának feldolgozását, és a jól fogadott bíztatásokat "Nem is diák az olyan, akinek nincs egyese, vagy hogy az A vizsga nem vizsga, vagy a 2-estől már csak pici választ el az ötösig"..
Pedig középiskolában még a 4-es miatt is szomorkodtam, itt meg megtanultam úgy örülni a 2-esnek, mintha az életemről lett volna szó..
Aztán belejöttem az egyetemi életbe.. A táv közepe felé járván már sikerült 4 egészes átlag feletti teljesítményt produkálni, és még ösztöndíjam is lett és volt:)
Sikerült alkalmazkodni a szobatársakhoz, és belátni, hogy az otthoni tíz órai lefekvés a koliban jó éjfélnek is, és megszokni a buliktól és egyéb fiatalos kicsapongásokból eredő zajforrásokat, és mosollyal az arcomon nézni a szomszédos ágyból szemembe világító reflektoros lámpára., mikor én már aludni tértem volna..
És a többi dologra, mint főzés, mosás, melyeket anyuci a messzi távolból nem intézhet helyettem.. De belejöttem ugye?
Minden kezdet nehéz, de talpra kell állni, és el kell indulni.. Először elég néhány kicsi lépés, majd menni fog a nagyobb is..
Valahogy a hit útja is ilyen számomra.. Sok kicsi lépés vezetett ahhoz, hogy megmerjem lépni a nagyobbat.. Jó dolog volt idejönnöm a PTE-re. Nemcsak azért, mert a szakmámhoz szükséges tudással felvérteztek, hanem azért is, mert olyan fiatalokkal találkozhattam, akik hirdették nekem Isten igéjét.. Végül is nekik köszönhetem, hogy a hit útjára léptem.. És persze sok más embernek is, köztük elsősorban a mamámnak, aki már egész kiskoromban szorgalmazta, hogy hittanra járjak és ne hanyagoljam el a vasárnapi misék látogatását sem.
Aztán még pár embernek, akik próbáltak nekem Istenről beszélni, de akkor még vak voltam és elveszett.. De Isten megtalált, és nem hagy többé magamra, Halleluja:)
Hálás vagyok, hogy Isten használja ezeket a lelkes fiatalokat, hogy a jövő generációjának utat mutassanak, egy jobb jövő felé.. Ma már én is ezen az úton járok.. Próbálok utat mutatni, és gyakorolni azt, ami a legnehezebben megy. Szeretni, és sohasem feladni minden helyzetben!
Nem mondom, hogy mindig sima az út, de ott van nekem az én Pásztorom Jézus, aki a helyes irányba terelget. Ha elfáradok az úton, felüdít, ha szomjazom és éhezem megelégít, ha sebeket kapok, bekötözi azokat, ha szomorú vagyok, megvidámít. Örülök neki, hogy megismerhettem ezt a Pásztort, és az Ő báránykája lehetek..
Ezért megérte hallgatnom szüleimre, akik lebeszéltek a Debreceni Egyetemről, és nem támogatták, hogy oda jelentkezzek első helyen.
Pedig én besértődtem rájuk, és felvoltam háborodva, hogy ők mondják, meg hova tanuljak tovább.. Az én életem az én életem. Nekem kell vele kezdeni valamit, nehogy már mások mondják meg nekem..
Utólag belátom, ez azért nem egészen úgy van, ahogy akkoriban hittem. Az életünk Isten kezében van, és Ő azt szeretné, hogy ezt az ajándékát mindenki az Ő tenyerébe helyezze, és nyissa meg számára szíve zárt ajtaját..
Nos, úgy látszik, én kinyitottam..
Utólag azt gondolom, Isten használta szüleimet abban, hogy Pécs felé terelgessenek, hogy felismerhessem, hogy az Isten nélküli élet hiábavaló.. S most, hogy az utolsó évemet taposom, még jobban belátom, hogy szükségem van az Úrra! Hiszen tele vagyok szorongató terhekkel.
Tanulás, szakdolgozatírás, nyelvvizsga, (különben nem kapok diplomát), szigorlatok, vizsgák, államvizsgák. Most még ijesztőnek tűnnek, és túl nagy kihívásoknak, és hatalmas munkának és erőfeszítésnek. De tudom, hogy Isten szereti a szorgalmat, és Vele ezeken a "Kőfalaknak" hitt dolgokon is átfutok, és a hit nemes harcát megharcolva győzedelmeskedem, és a diplomám boldog tulajdonosa lehetek. Mert belé vetem a bizalmamat, a hitemet, és mindenem, amim csak van neki adom, és Ő kipótolja a hiányzó részeket! Átadom neki a terheimet, mert azt mondja Jézus a Máté 11:30-ban, hogy: "Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű." Ha át tudom adni Jézusnak az igáimat, a terheimet, akkor azok könnyűvé válhatnak:)
Tudom, ha az én vállamon maradnak, csak egy dolgot tudok kezdeni velük: Aggódni miattuk, és ezek körül forogni. Úgyhogy inkább odaadom olyannak, aki bölcsebb és Magasabb nálam, aki tudja mi a megoldás ezekre, s akinél megnyugvást találok lelkemnek..
Mindenegyes diáktársamnak kívánok kellő szorgalmat, kitartást, hitet, és csupa-csupa jó jegyeket a bizonyítványba!:)
Ui: Nem számít, ha kettes, lényeg, hogy megvan:)
|