| Mese Pupu kutyáról |
|
Mit most elmesélek nektek, Szeretném városában történt, s akár igaz is lehetne, de akkor a mesélő vajon mi mindenről mesélne? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bea nevű leányka, ki olyan szorgalmas volt, mint egy hangya. Segített ő mindenkinek, gyermeknek, felnőttnek, idősnek, különösen a betegeknek. Nagy vágya volt, hogy ápolónő lehessen, hogy minél több szenvedőn segíthessen. Olyan munkaruháról álmodott, amely cseppet sem volt megszokott. Hosszú fehér ruháról, és kicsi kék topánkáról. Azt kívánta ruháján legyen sok-sok nevető figura, hogy, ha meglátják a betegek rajta, arcukra íródjon az öröm mosolya. Úgy szeretett volna ápolni, mint egy angyalka, fájdalmat, szenvedést sosem okozva. Szerették is őt a városban nagyon, ám ennyiben e történetet nem hagyhatom.
Volt neki egy Pupu nevű kutyusa, vele nem unatkozhatott ő soha. Pupunak szép barna volt a szőre, pisze volt az orra, s úgy nézett mindenhova, mintha fontos dolgokon gondolkodna. Gazdi és kutyája mindig együtt mentek mindenfele, s amíg Bea elment suliba, addig Pupu az iskolakapuban várta. Így válhatott a kutyuska a gyermekek kedvencévé, akik befelé és kifelé menet mindig megsimogatták, s cserébe, kezükbe kerülhettek azok az édes kutya mancsocskák. Pupu jó szokása volt farka csóválása s a pacsi adása, s mindig jutott neki cserébe néhány jó falatka.
Beát és Puput úgy emlegették, mint két jó barátot, oly jó volt nézni ezt a vidám s örömteli párost.
Bea szülei lelki pásztorok voltak, így teendőik mindig akadtak. Gyülekezetüknek a „Mindenkit Szeret az Úr” nevet adták, s tagjait lelkesen toborozták. Szorgosan hirdették Isten igéjét, s szolgálták az Urat, hogy így nyerjenek a Menybe utat. Lányukat is hitben nevelték, aki szülei hitét elfogadta, de nem érdekelte sem a biblia, sem az ima.
Talán hitte, hogy van Isten, de az már túl sok volt neki, hogy mindig mindenben engedelmeskedjen. Gondolta magában, hiszen ő segítőkész, tiszteli szüleit, jól viselkedik, és rendes, Isten számára biztos mindez kedves. Tehát imádkozni és bibliát olvasni számára már felesleges.
A szülők hiába is próbáltak hitről beszélgetni vele, mindig meghallgatta, de szavaikat soha meg nem fogadta. Pupu kutya is mindig végighallgatta, hiszen Bea nélküle nem ment sehova. Ilyenkor csak ült némán, s meresztette szemeit, mintha ő is sejtene Istenről valamit.
Egyszer aztán szomorú dolog történt, Bea miután végzett az iskolában, kutyáját nem találta annak kapujában. Kétségbeesetten rohant haza, ám otthon még jobban elkeserítette szüleinek szava. Bizony nem látta aznap délután a kutyát senki sem, így muszáj a történetet tovább mesélnem.
Jó pár nap telt el, semmi nyom nem akadt, de az, hogy Pupu eltűnt, szájról szájra terjedt, s a történetnek mindenki egyre nagyobb feneket kerített. Közben Bea könnyei patakokban hullottak, s elméjében a fájdalom szavai zakatoltak. Vigasztalhatatlan volt, és olyan szomorú, mint sírokon a száradó koszorú. Hiába keresték a kutyát égre-földre, nem volt ennek semmi eredménye.
Bea ezért elhatározta, addig megy, míg meg nem találja. Neki vágott a vakvilágnak, s bolyongott árnyéktalanul, szelte a városszéli erdőt céltalanul. Szüleinek nem szólt semmit se, s belopózott az erdei éjszaka csendjébe. Nem vitt magával semmit sem, csak a Pupuval töltött szép emlékeket a szívében.
A hideg ellen csupán hálóingje, s édesapja fogasról leakasztott kabátja védte, melyben ott lapult a Biblia, de eddig a lány azt soha ki se nyitotta. Mikor kezét a kabát zsebbe csúsztatta, akkor vette észre a könyvet, s egy fa tövébe heveredett. Szemét a fénylő égboltra szegezte, s életében először szavaival Istent kereste. Elmondta, nincs ő neki Rajta kívül segítsége, s kérte, hadd kerüljön elő Pupu kutya, s közben könnyeivel a füvet locsolta. Bocsánatot kért, hogy eddig nem imádkozott, s hogy szülei hívó szavára sohasem hallgatott. Rádöbbent arra is, hogy, még ha jónak is tartja magát az ember, követ el hibákat, és Isten nélkül csak vakon és elveszetten bolyonghat. Majd kinyitotta azt a bizonyos könyvet, és ezt olvasta:
„Meghallgatja az Úr az én könyörgésemet, elfogadja az Úr az én imádságomat.”
Eme szavakra ismét sírva fakadt a leányzó, és azt kérte, hogy mire felkel a nap, ő és Pupu hadd találkozzanak. Ezután szívébe öröm költözött, s testét nyugodtság járta át, s felidézte szüleinek minden mondatát. Megköszönte, hogy Jézus meghalt minden emberért, s hogy szereti az embereket, s a kimondott szavakban erőt érzett.
Amíg aztán csendes léptekben hazaballagott, folyamatosan imádkozott, bűnbánatot tartott, s életéért hálát adott.
Aztán csodák csodájára házuk kerítésénél Pupuba botlott. Megölelte a kutyust, ölébe kapta s beszaladt vele a házba. Szülei a hangoskodásra felébredtek, s szemük a meglepetéstől elkerekedett. Bea szóról- szóra elmesélt mindent, s dicsérni kezdte Istent. Szülei elbeszélték, hogy nagyon sokat imádkoztak ezért a percért, s a leányzó megköszönte, hogy Isten az ő kedvencén keresztül tanította meg a hitre, s hogy igenis van az imádkozásnak és a bibliaolvasásnak ereje, s amerre csak járt elmesélte, hogy az Úr az ő édes kutyáját használta fel hogy Őt jobban megismerje.
A leányzó ezután Puput és a szüleit még jobban megbecsülte, s most már együtt jártak hármasban istentiszteletre, s azt hiszem, itt egy új élet vette kezdetét, most már befejezhetem a mesét.
(Baksa Lívia)
|
vissza |
AJÁNLOM AZ OLDALT
