Esőcseppek tompa zaja szűrődött be kertünk teraszáról, mely belopózott az este szokásos,  vagy szokatlan csendjébe. A cseppecskék táncba hívták egymást és a csendet, s versenyeztek, melyikük jut le vajon hamarabb a földre. A kinti fák kopár ágai bólogatva jelezték, hogy bizony vége a nyárnak, beköszöntött az ősz, s vele együtt a rossz idő is. Csípős, hideg szél fújt, s a sötétség is egyre inkább azon mesterkedett, hogy az esti világosságot megrövidítse, s a helyébe léphessen.

Ahol karját nyújtja egy segítő kéz a másiknak, s ahol a tettek nem csupán szavak maradnak.

Ahol az élet érték, s mögötte annyi a feltétel nélküli áldozat.

Ahol a könnyek felszáradnak, s nemcsak az árnyas oldalait szemlélik a dolgoknak.

Ahol a láb alatt talpalatnyi föld van, s a munkásnak jut aratnivaló, az éhezőnek pedig kenyeret osztanak.

Ahol a büszkeség, gőg, harag a kedvesség elől futva szalad.

Ahol a gazdagság nem fösvénység, hanem szelídség, mértékletesség, szegénynek segítség.

Ahol nem erőltetett a mosoly az arcokon, nem hamis a szó a gondolat, ahol az ajkak igazat vallanak.

Ahol tudnak mondani egy kedves „jó reggelt-et” s közben nem fásultak a tekintetek.

Ahol a házassági eskü életre szóló szövetség, örök hűség, bizalom, tisztesség.

Ahol a szülő s gyermek otthona mindig meleg, s kéményükből harmónia füstje lebeg.

Ahol a szívekben virágzik a szeretet, és nem hervad el soha, ahol leomlik a harag s a gyűlölet fala.

Ahol a költő tolla nem a bánatról ír, hanem öröm szavait veti papírra, ahol mindennapon ott a hála, s mindig szól a dala.

Ahol tudnak hallgatni s a csend nem megvetett, ahol még találkoznak a tekintetek, s ölelésre nyílnak a karok.

Ahol az előítélet sátrat bont, az egyenlőség zászlaja pedig büszkén lobog, ahol a jóval győzik le a rosszat.

Ahol összefognak az emberek, nemzetek, és ismeretlenek a háborús övezetek.

Ahol a bocsánattal a gonosz fel nem róható, s a békéről szól minden magazin, híradó.

Ahol az én megszűnik létezni, s helyébe alázat s kölcsönös tisztelet lép.

Ahol a szabadság nem csak álom, lehullnak a rabság bilincsei, s biztonságban lehet fejünket álomra hajtani.

Ahol a tanulás öröm, tudják mi az érték, s nem megvetett semmilyen dolog a bérért.

Ahol a félelem asztala helyett a bátorság asztalánál foglalnak helyet.

Ahol még tudnak sírni az örömök felett, s a beteg, a nyomorult nem elvetett. Ahol van remény, hit, mely elsöpör minden csüggedést, kétséget.

Ahol még lehet hallani: „Szeretlek!”

Ahol mindig csak adni akarnak, s sosem kapni, ahol megszűnik az ember önmagának élni!

Ahol másokat maguknál jobban tudnak szeretni, s meglátják bennük is az embert, ott találok én egy csepp emberséget!