| Kathryn Kuhlman szolgálata Isten most is megteheti |
|
Visszanézve így az életemre, vallásos voltam, el nem mulasztottam volna egy szent misét. Igyekeztem a vallásnak, az egyháznak a törvényeit betartani.
Emlékszem, a gyónások után mindig felszabadult a lelkem. Nagyon nagy szeretet volt mindig a szívemben az Úr Jézus iránt, de nem tudtam, hogy ennél komolyabb kapcsolat is létezhet. Nem tudtam, hogy lelkileg újjá kell születni. Igyekeztem jó lenni, az Úr parancsolatait betartani, s reménykedtem talán így valahogy csak bejutok a mennybe.
Sajnos, egyszer a férjem egy hosszabb távollét után, miután hazajött Japánból, 24 évi házasság után kijelentette, hogy válni akar. Összetört előttem az egész világ. Duplázta, megtízszerezte, megszázszorozta a fájdalmat, hogy a világ másik végén laktunk gyermekünkkel. Hiába, úgy éreztem, imádkozok a jó Istenhez és kértem segítségét, hogy ez változzon meg, nem történt semmi. Úgy éreztem, nem törődik velem a jó Isten. Végigpörgettem életem, mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, és mindent, ami eszembe jutott, letettem az Úr elé, és bocsánatot kértem érte. De a helyzet nem változott meg, inkább csak rosszabbodott.
Már ott tartottam, hogy az életemet nem akartam továbbvinni. A nagy félelem, a miben éltem, olyan keserves volt, és úgy gondoltam csak egy utam van az, hogy eldobom az életet magamtól. És minden lehető gondolaton végighaladtam, mi módon lehet ezt megtenni. Mikor az autómat vezettem, sokszor nézegettem a mellettem elsuhanó fákat, hidakat, amelyeken átmentünk, melyik lenne a legmegfelelőbb. Otthon volt nagy mennyiségű altatóm és nyugtatóm, hogy álmatlan éjszakáimon segíteni tudjak. Szedni ezeket nem szedtem, s így egy halom gyűlt össze, és úgy gondoltam, hogy egy elefántot is meg tudna ölni ez a sok altató. A kislányomat is el akartam vinni, mert úgy éreztem én erőltettem ebbe a világba. Nem tudtam, milyen borzalmas dologra határoztam el magam, és kértem a jó Istent, bocsásson meg nekem. De aztán egy borzalmasabb dolog jutott az eszembe, mert hallottam a hírekben, hogy valaki fürdött, és beleesett a rádió a fürdőkádba, és az elektromosság agyonütötte. Úgy gondoltam, ez elég gyors és biztos halál, és nem akadályoz meg ebben senki. Megírtam a végrendeletemet, úgy akartam elintézni, hogy a férjem úgy értesítse a családomat, hogy baleset ért, mert szüleim nem tudnák elviselni ezt a borzalmat. El is érkezett az idő, amikor tudtam, hogy férjem napokon keresztül nem lesz otthon, sem a városban. A kislányommal beültünk a fürdőkádba a kezem a rádió felé nyúlt, amikor csodálatos módon valaki megállított. Nem a kezem állította meg, hanem egy nagy csendesség és béke töltött el, amit nem tudok leírni. Szinte a fejtetőmtől végig teljesen beborított ez a hatalmas csend, béke. Olyan nagy csend lett, és a kezem ott volt a rádióhoz elég közel, és akkor éreztem, hogy ezt nem kell többé megtennem.
Jó másfél évvel ezután a kísérlet után a férjem otthagyott bennünket, borzasztó lelki összetöröttségben. Anyagilag sem törődött velünk, habár a kislányomat nagyon szerette. A jövőtől nagyon féltem, a félelem szinte a húst ette le a csontomról. Így múlt az idő, semmi sem változott.
Egy januári napon, akkor már két éve egyedül voltam a kislányommal autóbaleset ért. Én okoztam ezt véletlenségből. Amikor kijöttem az egyik utcából, egy nagyon gyorsan feljövő sportkocsi elöl akartam kitérni, amikor rájöttem, hogy ez lehetetlen, akkor gyorsan anélkül, hogy hátranéztem volna hátratolattam, és nagy erővel belefaroltam egy nagy kocsiba. Olyan nagy fájdalommal szállítottak be a kórházba, hogy három éjjel és három nap ordítottam, mert még fájdalomcsillapító sem volt rá. Nem tudom, hány röntgenképet készítettek, de azt mondták, hogy azonnal meg kell műteniük engem, mert csak így tudnak segíteni rajtam. Ki akarták operálni azt a három sérült csigolyát a gerincemből és a csípőcsontomból a csontot, és abból akartak új csigolyát formálni, amit a nyakon keresztül helyeztek volna a csigolyámba. Én azt mondtam, inkább meghalok, s így nem engedtem, hogy megműtsenek. Tíz éves koromban, amikor kivették a vakbelemet, erről rossz emlékeim voltak, és akkor azt mondtam, hogy többet engem nem operál meg senki. Az orvosok bemérték a nyakamnál a mozgást, nem emlékszem pontosan, hogy 10 vagy 15 fok volt-e. Azt is hozzátették, hogy csak 20%-ban van remény, 80 %-ban fennáll a veszély, hogy egy idegszál érintésével megbénulhatok egész életemre. Elképzeltem magamat egy tolószékben, hogy az én kislányom fog majd még tologatni is. Apja sincs, és most béna édesanyját fogja tologatni. Azt mondtam, inkább meghalok. Ha meghalok, akkor legalább az apja a kislányt el fogja látni. Hát így két hét múlva hazaszállítottak a kórházból, és fölszereltek egy nyújtóberendezést az ágyamra, amibe belefeküdtem. Fájdalmam csak akkor nem volt, amikor teljesen kinyújtva, hanyatt, párna minden nélkül laposan a nyújtóban voltam. De néha föl is kellett kelni, de ez borzalmasan fájdalmas volt. Minden második nap vittek kezelésre, aminek semmi eredménye nem volt. Legalább egy tucatnyi orvoshoz jártam, keresve a legjobbakat, a specialistákat. Úgy gondoltam, hátha az egyik orvos okosabb, mint a másik. De nem volt eredmény egyik helyen sem.
Egy idő után már sokan imádkoztak értem, és sokan ismerték lelki bajaimat, azonban fájdalmaim nem csökkentek. Nem tudtam, meddig tudunk így élni. A kislányom, mielőtt elment az iskolába, mindig behozta a reggelit és betakargatott. Az iskolából felhívott és megkérdezte: “Anya, hogy vagy?” Nem volt senki, aki egy pohár vizet behozzon vagy egy tányér levest főzzön kettőnknek. A hónapok pedig múltak, teltek. Minden ellenállás összetört bennem. Lelkileg is teljesen összetörtem. A válóperem folyt, és én ott voltam az ágyban a nyújtóval. Mindent megpróbáltam úgy tenni, hogy megakadályozzam a válást.
Egyszer egy baptista asszony elvitt egy templomba, ahol megkérdezték tőlem, hogy meg tudok-e bocsátani férjemnek. Igent mondtam, s megtudták azt is, hogy valamikor jógáztam. Én nem tudtam, hogy ez sátáni dolog, mert ezt soha nem tanították így itt ezt meg kellett tagadnom. Nem tudtam, hogy ez később milyen fontos lesz az életemben.
Egyszer egy hölgy felhívott, hogy hallott egy keresztyén gyülekezetről, ahol az emberek meggyógyulnak. Előzőleg adtak már nekem egy könyvet, aminek az volt a címe: Isten most is megteheti. Bele-bele nézegettem, de nem is nagyon tudott lekötni, mert így fekve nehéz volt olvasnom. Egy-két alkalommal, mikor a kislányom bekapcsolta a televíziót vasárnap reggel, és akkor mindig Kathryn Kuhlman szolgálatát adták. Nagyon sokan meggyógyultak súlyos betegségekből. Volt egy texasi rendőrfőkapitány, aki rákos volt, és nem emlékszem pontosan három hetet vagy három hónapot adtak neki az orvosok és ott teljesen meggyógyult. Még ma is él, pedig ez 8 vagy 12 évvel ezelőtt történt. Sok ilyen csodát mutattak be.
Amikor Kathryn Kuhlman testvérnő ilyen szolgálatot végzett Pittsburghban, mindig egy nagy autóbusz telt meg, akiket elvittek az istentiszteletre. Ez egy nagyon hosszú út, és a helyet már le is foglalták nekem. Azt mondtam, ne vicceljenek velem, én még a sarokig sem tudok elmenni, nemhogy egy ilyen hosszú útra. De a szívemben, amikor láttam ezeket a televíziós közvetítéseket, volt olyan óhajom: “Bárcsak elmehetnék oda!” Ez kb. 600 vagy 800 km-re volt tőlünk, és ez volt a legközelebbi ilyen istentisztelet. Azt mondták nekem, imádkozni fognak értem, és az Úr majd ad erőt, és el fogok tudni menni. Kislányom is hallotta ezt, és este mindig imádkozott értem. Nagyon sokan imádkoztak értem reformátusok, baptisták, katolikusok is, én pedig csak feküdten az ágyamban. Múltak a hetek, hónapok, és annyira rosszul lettem és annyi fájdalmam volt, hogy azt mondtam az orvosnak, jobb, ha alávetem magamat ennek a műtétnek, mert nem bírom tovább. S közben elérkezett ez az idő, amit ez az asszony mondott nekem. Így egy csütörtöki este értem jöttek, hogy elvigyenek erre az alkalomra. Hát jó, gondoltam elmegyek, rontani rajtam már nem tudnak, olyan rosszul éreztem magam, ennél rosszabb már nem úgysem lehet. Ha meghalok, akkor is jól van az megváltás lesz számomra. És így mikor az a nap elérkezett, beszedtem egy csomó fájdalomcsillapítót, hogy ne legyen olyan fájdalmas az út. Beszálltam velük az autóba, és elindultunk az autóbuszhoz. Este 10 óra volt, mert éjjel kellett elindulni. Az istentisztelet reggel 9 órakor kezdődött, és ha nem ért oda az ember nagyon korán, akkor be sem fért. Volt ott egy hölgy, aki mikor engem meglátott, azt mondta, hogy meg fogok gyógyulni. Én erre semmit nem válaszoltam. Azt gondoltam, ez jó volna. Volt nála egy kis könyv, amibe mindig felírta az utasok nevét, lakócímeit, betegségét és visszafelé ugyanúgy leült, s lekönyvelte, hogy ki gyógyult meg. Ezek borzasztóan nagy bizonyságok voltak nekünk. Most is végigment a buszon, és mindenkit szépen lekönyvelt, én is lediktáltam, mi a bajom. Reggel fél 5-re érkeztünk oda. Legalább 1000-1500 ember állt már ott. Rengeteg busz jött, az emberek özönlettek oda. El tudjátok képzelni, mennyi ember érkezett oda 8-ig? Akkor nyílt ki a templom ajtaja és minden helyet elfoglaltak. Kilenckor kezdődött az istentisztelet. Akkor Kathryn Kulhman megjelent, elkezdett énekelni, és meghívta az Úr Jézust és a Szentlelket. Míg imádkozott, érintést éreztem a jobb kezem fején és a jobb lábam fején. Annyira meglepődtem, de a lelkem mélyéből öröm kezdett el bennem bugyogni. Akkor kijelentette, hogy valaki gyógyulást kapott a gerincében. Én pedig csak ujjongtam szívemben és a lelkemben, könnyeim csurogtak. Közben több gyógyulást is bejelentett, volt akinek a jobb füle gyógyult meg. Majd más irányba mutatott, hogy ott valakinek az Úr a gyomorfekélyét gyógyította meg. Akkor is öten vagy hatan keltek fel, mindegyikük meggyógyult. Aztán azt mondta, hogy hátul a sarokban valakinek a visszerét most gyógyítja az Úr. Megmondta, hogy itt meg itt ki és miből gyógyult meg. Megint visszatért oda, hogy valaki gyógyulást kapott a gerincében. Én pedig csak ültem és örültem magamban, és a könnyeim csorogtak, mosolyogtam, a szám szélesebbre nyúlt az örömtől. Nagy óvatosan elkezdtem mozgatni a nyakamat úgy, hogy ne vegyen észre senki. És tudtam mozgatni. Harmadszor is mondta: “Valaki meggyógyult a gerincbetegségéből”. Én pedig csak örültem, és a boldogságtól nem tudtam, mit tegyek. Próbáltam a kezemet is mozgatni és sikerült. Végre felkeltem és elvittek Kathryn Kuhlmanhoz. Ott elöl egy orvos ellenőrzött mindenkit, és akkor már legalább 20-an, 25-en állhattak előttem. Mindenkit ellenőrzött ez az orvos. Abból a klinikából volt, ahová előzőleg engemet odavittek egy hónappal ezelőtt. Mindenkit megnézett, és meg kellett mondani, kinek mi volt a baja, s ő bizonyította, hogy teljesen meggyógyultunk. S aztán vitt fel Kathryn Kuhlmanhoz. Ő is nagyon örült a gyógyulásomnak. Megkérdezte, honnan vagyok, s milyen családból jöttem. Egykettőre kiderült, hogy a családom össze van törve, apa s férj nélkül élek. Aztán megkérdezte, hogy ki ápolt. “A kislányom” – mondtam. Azt mondta: “Tapsoljátok meg a kislányát!” és azt kérte, hogy feltétlenül hozzam el őt, hogy megismerhesse. És akkor imádkozott értem. Rám szállt az Úrnak a Szentlelke, és hátraestem és ez háromszor megismétlődött. Mikor ott álltam, azt gondoltam, hogy nem hagyom magam hátralökni, majd megállok erősen a lábaimon. De bizony a Szentlelke ereje erősebb volt, mint én. Hála legyen Neki! Akkor valami történt bennem. Olyan boldogságot kaptam e percek alatt. Nagyon sok gyógyulást láttam. A végén hívást intézett Kathryn Kuhlman. Nagyon hálás vagyok a fizikai gyógyulásért, de még hálásabb vagyok a lelki gyógyulásért. Akkor éreztem, hogy lelkileg újjá kell születni és az Úr Jézust be kell hívni a szívembe. Amikor ez hívás elhangzott, az öt-hatszáz ember között bizony az első voltam, aki szaladtam előre, mert mindenemet az Úr Jézusnak akartam adni.
Mikor kijöttünk a templomból, volt egy asszony, aki előzőleg nagyon dadogott és elmesélte, hogy az ő padjában ült az, akinek a visszerei elmúltak, és meggyógyult a szemük láttára. S míg ezt elmondta, egyáltalán nem dadogott. Mikor mondtam neki, hogy nem dadog, úgy meglepődött, hogy nem mert szóhoz jutni. Utána nagyon óvatosan, nagyon vigyázva kezdett el beszélni.
Három hét múlva vettem észre, hogy az a kezem, amit 20 év kezelése után sem tudtak kiegyenesíteni, teljesen rendbejött. Nem tudom, hogy ez mikor történt, de emlékszem, Kathryn Kuhlman azt kérte, hogy álljanak fel azok, akik már idefelé meggyógyultak, és nagy számú ember állt fel, majd azt mondta, hogy hazafele menet közben is sokan fognak meggyógyulni. Három hét múlva elvittem kislányomat is, aki a szívét az Úr Jézusnak adta. Csodálatos módon aznap este, amikor kinyitottam a Bibliát, azt vettem észre, hogy ez nekem szól.
Nem tudom neked milyen problémáid vannak, de egyet tudok, hogyha Jézust behívod a szívedbe, akkor életedet Ő meg tudja változtatni úgy, mint nekem is tette. Ne habozz, hívd be Őt a szívedbe!
forrás: Mennyei Királyság klub Lisa írása
|
vissza |
AJÁNLOM AZ OLDALT
