Ha két dolgot kérhetnék az emberektől, a legelső kérésem az volna, hogy szeressék egymást! A másik pedig, hogy sose adják fel, és küzdjenek! Talán sokan kérdezhetik, miért pont ilyet kérek, és minek, meg egyáltalán érdemes küzdeni...
Én csak azt tudom mondani, érdemes! Oly sokszor belestem abba a hibába, hogy feladtam! A feladás egy olyan csapda, amelybe simán belesétálunk, anélkül, hogy észrevennénk. Sokat gondolkodtam a dolgokon és rájöttem, Isten nem arra teremtette az embert, hogy feladja, hanem hogy küzdjön és éljen! Valahányszor a csillagokat kutatja szemem az éjszakában, mindig arra gondolok, milyen csodálatos az, hogy azok ott fenn állandóan ragyognak, és sose veszítenek fényükből! Az embernek is ilyennek kellene lennie, ragyogni és fényességben, világosságban járni.
Amikor pedig a szabadon szárnyaló égi madarakat kémlelem a messzi távolból, mindig a szabadság jut eszembe róluk. Az a szabadság, amelyre úgy vágyik minden ember. S ha a vágy beteljesül, és miénk a szabadság, a „szárnyalás” valahogy gyakran mégse jön össze, nehézségekbe ütközik. De a madarak nem adják fel! A költöző madarak hosszú utat tesznek meg, amely nehéz, fáradságos és kimerítő. Ám ha feladnák, és visszafordulnának, sose jutnának el a célig. Azt hiszem, sokat tanulhatok tőlük, és tudom hogy Isten szabadságra teremtette őket, ahogy az embert is.
Isten igéje azt írja, hogy néki az ég madaraira is gondja van, hát akkor hogyne volna sokkal jobban gondja az emberre. Még a hajunk szálát is számon tartja. A madárkák nem „felejtik el” ezt a gondoskodást, de én sokszor igen. S gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Sőt, vannak olyanok, akik ezt nem is tudják, vagy tudják, de nem hiszik.
Gyakran gondoljuk azt, hogy a mi helyzetünk a legrosszabb, és ennél jobb már nem lehet. Pedig dehogy! Nálunk vannak sokkal rosszabb helyzetben élők, de közülük mégis sokan nem adják fel, és engedik, hogy az álmaik ne csak vágyaik közt szárnyaljanak, hanem nagyobb és dicsőségesebb utat tegyenek meg, és célt érjenek az életük szigetén.
Magamtól is sokszor megkérdezem: Miért adod fel? S legtöbbször nem vagyok rá képes, így könnyebb, de olyan nehéz az élet, stb. válaszokat adok. Könnyebb elfogadni és beletörődni a rossz dolgokba, és ezekre tekinteni, mintsem küzdeni.
De akkor mi a helyzet azzal, a bizonyos „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál” mondattal, amely Madách Imre tollából származik az Ember tragédiájából. És mi a helyzet a Bibliával, amely tele van ígéretekkel az életünkre vonatkozólag? A megoldás: Hinni, és ahogy írva vagyon küzdeni és bízni. Annyira egyszerű, s pont ettől válik nekünk emberek számára oly bonyolulttá. Mi mindent olyan bonyolultnak képzelünk, pedig sok minden nem az.
Ha azt elhisszük, hogy Jézus Isten fia, és meghalt a bűneinkért, hogy örök életünk legyen, akkor azokat is el kell hinnünk, amit az Igében olvasunk.
Küzdenünk kell a rossz ellen, mely állandóan az ajtónk előtt leselkedik, de ha az ajtót kulcsra zártuk előtte, akkor kívül marad.
Viszont Isten és az ő jósága és szeretete számára mindig nyitva kell hagynunk a szívünk ajtaját, hogy bejöhessen, és adjon nekünk erőt a jóval legyőzni a rosszat csatározáshoz! Szeretettel és hittel még a legrosszabb dolgok is jóra fordulnak.
Hiába próbáltam más módszereket ki, azok csak a feladás csapdájába vezettek. De mióta Jézus iskolájában tanulok a szeretetről, hitről, az életről, ahol Isten és Jézus az igazgató és a tanítómester, (de rajtuk kívül még sokan tanítgatnak), már kevesebbet sétálok bele a feladás csapdájába. Diplomát viszont eddig még nem sikerült szereznem, mert sokszor elbuktam egy-egy tárgyon, újra- és újra.
Rájöttem, ez azért van, mert sokunknak először a hitnek nemes harcát kell megvívnunk, hogy tudjunk küzdeni, s mint a madarak szabadon élni és célt érni. Úgy döntöttem bele vágok ebbe a hit szép harca dologba, hát nehogy már feladjam, s még a végén diploma nélkül maradjak! Azt már nem!
Kedves Olvasó, küzdjünk, és bízva bízzunk, s ha még nem jártunk Jézus iskolájába, iratkozzunk be az Ő egyetemére!
(Baksa Lívia)
|